Szekszárdi borvidék

A szekszárdi borvidék Magyarország egyik történelmi borvidéke. Tolna megyében található, a Szekszárdi dombság legkeletibb területén, a dombság és a Sárköz találkozásánál fekszik. A szőlőtermesztésre alkalmas terület nagysága kb. 6 000 ha, amelyből jelenleg kb. 2 600 ha területen termesztenek szőlőt. Szekszárd mellett 14 település tartozik a borvidékhez. A szőlőtermesztés hagyományai egészen a római időkig nyúlnak vissza a területen. A bortermelést alapvetően a nemzetközi, illetve magyar fajtákból készített nagy testű, magas csersav- és alkoholtartalmú vörösborok jellemzik. A legismertebb borfajta a több bor házasításával készülő szekszárdi bikavér.

Részei, hegyközségei

A szekszárdi borvidékhez a következő települések és szőlőkataszter szerint I. és II. osztályú határrészei tartoznak (9/2006. FVM redelet): Alsónána, Alsónyék, Báta, Bátaszék, Decs, Harc, Kakasd, Kéty, Medina, Őcsény, Sióagárd, Szálka, Szekszárd, Várdomb, Zomba.

Története

A Szekszárd – római nevén Alisca – közelében folytatott szőlőművelésről és borkészítésről 3. századi ókori római forrásokból értesülünk először, amelyek szerint Marcus Aurelius Probus római császár utasítására kezdtek a környéken szőlőt művelni. A pannóniai születésű császár a provincia felemelkedését szívügyének tartotta, szőlőt ültettetett és veterán katonáit is befogta a művelésbe. Ennek régészeti bizonyítékát a területen talált római kori szőlőmetsző eszközök (úgynevezett kacor) adják. A korszakból származó másik igen jelentős lelet a szekszárdi ókeresztény szarkofág (4. század), ennek egyik oldalán termő szőlő látható, amelynek levelei az apostolokat és az evangélistákat jelképezik. A szarkofágban talált, kiemelkedő színvonalon elkészített áldozati üvegedényen ógörögül ez olvasható: "Áldozz a pásztornak, igyál és élni fogsz!". A szarkofág több üvegkorsót is rejtett, amelyek közül az egyik – Kubinyi Ágoston 1857-ben kiadott "Szekszárdi régiségek" c. műve szerint – bor, méz és olaj keverékét tartalmazta.

A római kori leletek ellenére azonban jó okunk van feltételezni, hogy a szőlőtermesztés a Kelet-Közép-Európában élt kelták, valamint a balkáni trákok hatására jóval korábban meghonosodott a vidéken.

Talajadottságok és klíma

A borvidéken az alsó talajrétegeket pannóniai agyag, agyagos homok, pannóniai homok és homokkő alkotják. Jellemzőek a vörösagyag és vályogtalaj rétegződései is. A felső rétegek tekintetében a lösz- és vályogtalajok jellemzők, de előfordul a pannon homokkal kevert lösztalaj is. A löszös rétegen képződött barna erdőtalaj és csernozjom az intenzív művelés miatt állandóan fedetlen, növényzet nem köti meg, így a víz és szél hatására az eróziónak erősen kitett. Egyes területeken annyira erős a lemosódás, hogy a szőlőtermesztés a löszös alapkőzeten történik. Tovább rontják a helyzetet a talaj lemosódását elősegítő hegy-völgy irányú telepítések. Az erózió hatását csökkentendő az utóbbi időszakban az ültetvények egy részét teraszosították, a talajt vízelvezető csatornarendszerrel védik. A korábbi bakművelés helyett ma már inkább a kordonos művelés jellemző, a sorközök talaját esetenként füvesítéssel védik a lemosódástól.

A lösz világos színe a beeső napsugarak visszaverésével segíti a szőlő érését, amely különösen a hazai klímán viszonylag későn érő kék-szőlőfajták (pl. cabernet sauvignon és franc fajták) esetén kedvező. A talaj alacsony mésztartalmának köszönhetően visszafogott savvilágú, könnyen iható, testes, magas alkoholtartalmú borok teremnek. A legjobb minőségű borokat a meredek, erősen tagolt szőlőhegyek déli és keleti lejtői adják.

A borvidék térségének éghajlata kontinentális, a nyarak melegek és szárazak, a tavaszi és őszi fagyok ritkák. A napsütéses órák magas száma (kb. 2050 óra/év), amely kedvez a későn érő szőlőfajtáknak, a kiváló klíma hosszú tenyészidőszakot biztosít. Az évi csapadékmennyiség 500-600mm közé esik, a helyi mezőgazdaság számára gyakori problémát jelent az aszály.

Szőlőfajták

A Szekszárdi borvidéken elsősorban vörösbort termelnek, a kékszőlőfajták ültetvényei ennek megfelelően kb. 80%-át (kb. 2000 ha) teszik ki a teljes termesztésnek. A következő felsorolás a termőterület nagyságának sorrendjében listázza a borvidék jellemző szőlőfajtáit.

Kék szőlők: kékfrankos (kb. 700 ha), merlot (kb. 300 ha), zweigelt (kb. 230 ha), cabernet franc és cabernet sauvignon (kb. 200-200 ha), valamint kadarka (kb. 80 ha), de kisebb területeken megtalálhatóak még a pinot noir (kb. 45 ha), a shiraz (syrah), a blauburger, a portugieser, a bíborkadarka és a kékmedoc fajták is.

Fehér szőlők: jellemzően olaszrizling (kb. 120 ha), chardonnay (kb. 85 ha), rizlingszilváni (kb. 60 ha), de megtalálható még a zöldveltelini, a sauvignon blanc, a cserszegi fűszeres, a pinot blanc, a rajnai rizling, a szürkebarát, a tramini és kisebb területeken a leányka és a királyleányka, az ottonel muskotály és a zenit.

A minőségi borkészítés területén az utóbbi évek a fehér szőlők jelentőségének erőteljes csökkenését mutatják. Mára a termőterület tekintetében kevesebb mint 20%-kal (kb. 350 ha) részesedő fehér fajták területe stabilizálódni látszik. Jellemzően a borvidék vezető pincészetei fehérbort nem készítenek, vagy csak kínálatuk legalsó szegmensében jelenik meg maximum 1-2 tétel. Ennek megfelelően hordós érlelésű, prémium minőségi kategóriába pozicionált fehérborok nem kerülnek ki a borvidékről.

Szőlészet és borkészítés

A szekszárdi vörösbor készítésének klasszikus módja a 19. században alakulhatott ki. A bort nagyrészt a kadarka szőlőfajta gyümölcséből készítették, amely vékony héja, így rothadásra való érzékenysége okán nem minden évjáratban adott jó alapanyagot. A szüretre általában október közepe és vége között került sor. Elsőként a leszüretelt gyümölcs gondos válogatáson esett át, az ép, egészséges fürtöket különválasztották a nem teljesen beérett, esetleg penészes, sérült fürtöktől. Általában az utóbbiból a dárálást követő azonnali préseléssel készítették a gyengébb minőségű fehér kadarka bort. A fehér kadarkát fehérborként készítették el, hiszen a szőlő héjával rövid ideig érintkező mustba nem oldódnak a héjban megtalálható színanyagok.

A jó minőségű, válogatott gyümölcsöt ledarálták, majd kocsánnyal együtt nagy kádakba (káci) töltötték. Az alkoholos erjedés megindulását követően a keletkező széndioxid hatására felemelkedő törkölykalapot gyakran lenyomkodták, csömöszölték. Néhány nap múltán a felemelkedő törkölykalapot szőlőlevelekkel lefedték, majd a káci tetejét agyagos sárral lezárták. Így, miközben az erjedés – immár oxigéntől elzárva – tovább folytatódott, zavartalanul lehetett foglalkozni más, ősszel esedékes mezőgazdasági munkákkal. A folyamat november végéig, december elejéig tartott, amikor is a káciban lévő, már leülepedett bort a pincében várakozó hordókba fejtették át. A lapként már a 19. században is ismerték, a feltöltés előtt a hordókat kénfüsttel kezelték.[10] A borok legnagyobb része kis területről, saját használatra készült. A kén korlátozott használata, valamint a sokszor más termények tárolására is használt edények miatt gyakoriak voltak a rosszul kezelt, hibás borok.

Bortípusok és készítésük

Napjainkban a pincészetek szinte kivétel nélkül készítenek rozsé bort, amely rövid héjon áztatással, alacsony hőmérsékleten való erjesztéssel készül. A szekszárdi rosé gyümölcsös, közepes sav- és alkoholtartalommal rendelkezik, gazdag, gyümölcsös aromájú, jól fogyasztható ital. Több termelő kínálatában találkozunk a klasszikus siller borral, amely a rozséhoz hasonlóan készül, de a hosszabb héjon való áztatásnak köszönhetően testesebb, mélyebb színnel rendelkezik, aromákban gazdagabb. A rozsé és siller típusú borok készítéséhez általában csak acéltartályt alkalmaznak.

A szekszárdi borvidékről származó, magas minőségű fehérborral alig találkozunk, ezeket a termékeket jellemzően a piac nem keresi, számos termelő egyáltalán nem készít fehérbort. Amennyiben mégis, az ilyen borokat a gyümölcsös aromák megőrzése érdekében szintén alacsony hőmérsékleten erjesztik, gyakran több fajta házasításával készülnek. Néhány termelő felelevenítette a fehér kadarka hagyományát, amelyet a bogyózást és zúzást követően azonnal préselnek, majd a keletkező mustot acéltartályban erjesztik. Az eredmény egy kellemesen fanyar, gyümölcsös fehérbor.

A modern, jó minőségű szekszárdi vörösbor készítéséhez a különböző szőlőfajtákat külön szüretelik. A szüret ideje október közepétől november közepéig is eltarthat, hiszen az utóbbi időszakban számos későn érő fajta került be a borvidékre (pl. cabernet sauvignon). Különösen fontos, hogy a szüretre a szőlő fiziológiai érettségét követően kerüljön sor, így elkerülhető a nyers savérzet és a kész borban keserű ízekkel és szárító hatással jelentkező éretlen csersav. Az erjesztés általában irányított hőmérsékleten, acéltartályban történik kb. 25-28°C hőmérsékleten. A legjobb minőségű borok általában kis fahordós (225l) érlelést kapnak, nagyon gyakori az új fahordó használata, amely vaníliás, édes fűszeres, csokoládéra és kávéra emlékeztető pörkölési aromákat ad a borhoz.

A vörösborok esetén gyakoriak a fajtaborok (pl. kékfrankos, cabernet sauvignon, cabernet franc), sőt dűlő-szelektált fajtaborok palackozására is van számos példa. Jellemző borházasítások készítése is, amelyet fajtaborok megfelelő arányú házasításával állítanak elő. A házasítás a különböző dűlőkből származó borok keverésével lehetőséget biztosít a gazda számára, hogy az adott évjárat hatásait kompenzálva a lehető legjobb bort készítse el. A legismertebb ilyen borházasítás a szekszárdi bikavér, amely számos szőlőfajta változó arányú házasítása. A bikavér mellett gyakran találkozunk bordeaux-i típusú házasításokkal is (cabernet sauvignon, cabernet franc és merlot).

A magas minőségű, modern szekszárdi vörösbor nagy testű, közepes savtartalommal, magas csersav- és alkoholtartalommal rendelkezik. Aromatikáját tekintve jellemzően fekete bogyós gyümölcsök és fűszeresség jegyeit hordozza, amelyek kiegészülnek a tölgyfás érlelés hozzáadott aromáival. Gyakran éri kritika a vezető termelők érett-túlérett alapanyagból készült borait a magas alkoholtartalom miatt, amely nem ritkán a 15-16%-ot is eléri. Meg kell azonban jegyezni, hogy a borvidék adottságaiból kifolyólag – főként a lösztalajnak köszönhetően – a borok alkoholtartalma inkább a magas felé tolódik el.

Fontos megemlíteni a hajdan domináns kadarka szerepét a borvidéken, amely a szocializmus időszakában jelentősen háttérbe szorult. Ennek oka, hogy a kadarka fajta viszonylag érzékeny, nagyüzemi módszerekkel nehezen művelhető. A rendszerváltást követő időszakban a termelők megpróbálták a borvidék klasszikus fajtájának korábbi szerepét visszaállítani, azonban ez csak részlegesen ment végbe, a kadarka termőterületeit tekintve nem vált meghatározóvá. Ennek legfőbb oka, hogy a jelenleg rendelkezésre álló tapasztalatok alapján a kadarka telepített klónjai nem tudnak nagyon magas minőségű bort adni, így általában fajtaborként megmarad az egyszerű, fűszeres és gyümölcsös alapbornak. Elképzelhető, hogy a kadarka a szekszárdi bikavér meghatározó alkotóelemeként fogja visszanyerni korábbi jelentőségét.

Megye: 

Szőlőfajta: 

Pannon borrégió

A Pannon borrégió Magyarország hét borrégiójának egyike. Négy borvidék alkotja: a Pécsi, a Szekszárdi, a Tolnai és a Villányi. Talaja nagyrészt lösz. A bortermelés kezdetei a rómaiakig nyúlnak vissza. Vörös és fehér borokat is készítenek, de a hangsúly az előbbieken van. Tért hódítottak a nemzetközi fajták, ezeken belül is a cabernet sauvignon, a cabernet franc és a merlot. Szekszárd legismertebb bora a Szekszárdi bikavér, Villány pedig a testes, bordeaux-i stílusú vörösborairól vált ismertté.

Megye: